T O L D I

I. Ének

Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja,
Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.
Mérges lapos tetvek, csípik, ahol érik,
Kormos segge partján sütkéreznek délig.
Amott a kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szőrszál a pinája ráncán,
Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.

Vályúnál az ökrök, szomjasan delelnek,
Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.
Zsombékok tövén, hol füves az árok,
Vígan enyelegnek üzekedő párok.
Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.

Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,
Egyensúlyoz rajta három tonna rőzsét.

Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Vadállatok futnak előle morogva.
Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Duhaj kedvében egy vármegyét meghágott.

Delelőn az ipart agróban űzi,
Faszára a nőket húszasával fűzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

Megjött immár Toldi rókalelkű bátyja,
Visszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája.
Kókadt kanóc pöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kér ő már pinát, csupán csak nyugalmat.

Valaha egykor ő volt a kuplerájok bakja,
Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.
S ha egyszer mégis üzekedni merne,
Duhaj kedvében nagyokat tekerne.

De hiába nógatja fonnyadt tökét,
Sunyin, s unottan mond az csütörtököt.
Ezért, rút irigység bántja Györgynek szívét,
Látja testvér öccse duzzadó nagy pöcsét.
S gondolata támad, mely aljas és kajla:
"Majd elintéz téged a királyi szajha!"

II. Ének
Fel van lobogózva ős Buda vár tornya,
Dicső lovagoknak áll itt hősi torna.
Lajos királyunknak, nemi kedve fogyó,
Elégedetlen már, a királyi lotyó.
Kihirdette tehát, hetedhét országba:
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja ásva annak sírja.

Hét numerát kíván, a királyi némber,
Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.
Akinek hét után, úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.
Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,
Állati nagy faszát ürüzsírral kente.
Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!"
De az ötödiknél nem tudott már menni.

Fogcsikorgatva jött Kont, a kemény örmény,
Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.
Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be!
Ám hét után nem állt, s tették hűs verembe.

Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok.
S míg trágár apródja szívja keble halmát,
Beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát.

Mered nagy kopjája dicsőségre várón,
Ám csakhamar kidől, s viszik ki hordágyon.
Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,
De hiába folyt el drága életnedvük.
Senkinek sem állt föl öt után, hiába,
Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.

III. Ének
Mint dámszarvas, kit seggbelőtt az ármány,
Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván.
Együgyű szívében csak egy terv világol,
Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol.

Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes:
Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!
Ravaszul beszél, véka alá rejtve
Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.

A hold meszes segge felkúszott az égre
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,
Még durván ráförmed a királyi strázsa:
             
Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta!
Nem zsellér fickónak áll itt hős lovagi torna!
Én paraszt? Füstölög, és fogat csikorgat,
Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.

S mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.
Lesújt hős Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi.

Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,
S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.
Amíg a várkertet fürkészve átszelte,
Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.
Meglepte őt Miklós, keservesen nyögött,
"Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténferegnek, rossz picsákat nyalva.

Ha kedves az, léted, gondold meg a dolgot,
S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,
Megköszönte Miklós a király tanácsát,
Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.

Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedően:
Remélem, nem visznek ki téged is lepedőben.
Miklósnak dermeszti szívét, mit látott,
Eléje Johanna nagy picsája tátog.

Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó,
Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.
Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,
Melynek űrmértéke úgy harminchat uncia.

Nem szívbajos Miklós, legény Õ a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát az abnormis karó,
Úgy dolgozik benne, mint egy cséphadaró.

Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,
Már a hetes turnus át van hágva régen.
Szívós a királyné, a húszat is állja,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.

Ám harminc után már hervad a lotyó,
Bár Miklós még serényen dorongol.
Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.

Meghalt a királyné! - sikoltják a vének,
Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.
Taszigálják, rúgják valagba és hasba,
Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.

Lődörög Miklós, mint lófasz a lébe,
Megkötözve viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Podvás seggét nyalja idomított medve.

A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:
Úrnőnket e paraszt, a halálba baszta!
Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve!
Így szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.

Kívánsz szűz leánykát? Telt valagút? Ringót?
Minden a tied, mert megölted a ringyót!
Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljőve tavasszal
A fél világ nem tudta őt ellátni fasszal.
De te méltó voltál a királyi dögre,
Dicső magyar faszod, álljon mindörökre!


Toldi szerelme...
1 Ének
Ünnepségre gyűltek fenn, Budán a rendek,
Nemes lovagok: Csehek, Morvák, Vendek.
Lantok, dobok, kürtök harsonája ordít,
Mindenki akarja ünnepelni Toldit.

Mert, hogy nemhiába jósolta meg Bence,
Nagy Úr lett Miklósból, a király kedvence.
Kinek ringyó nejét a halálba hágta,
Hálaképpen Miklóst lovaggá testálta.

Szól, ím: "Lovaggá  ütöm most kendet,
Egyúttal átadom a nagy lovagrendet.
Nemesi címered, íme kissé pajzán,
Amit nagyon szeretsz, az vagyon hímezve rajzán."

Egy ásító nagy picsa látható a képen,
Sterilizált faszokkal körülrakva szépen.
Megköszönte Miklós, és nyomban hozzálátott,
Ötven úrhölgyet azonnal meghágott.

Lóra pattant Miklós aztán kevélyen,
Lelógó csülke a földet szántja mélyen.

Szól a király aztán, Miklóst odaintve,
Nápoly királynője gonosz fifikával,
Megölte öcsémet mérgezett pinával.
Majd, hogy gonosz tervét ily módon elérte,
Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte.
Majd besózta őket elvetemült daccal,
Az összeset megette füstölt lazaccal.
Kelj sereggel útra, leckéztesd a bestét,
S egy hét múlva gyere, s számolj be nekem tüstént.

Eddig szól a király szigorú parancsa,
Miklós csak bólint, s rezzen már a kanca,
Aztán nyomban szűzpinát orzott,
S elvágtatott úgy, hogy csak nyoma porzott.



2 Ének
Nagyfaluba indul Miklós elbúcsúzni,
Mert mérföldes csizmát kell holnap felhúzni.
Nem szívesen megyek, morgott kesergőn,
Mialatt lovával átvágott egy erdőn.
Ámde hallga, mi ez bűvös ének csendül?

Csörgedező patak hűs tövén leányka.
Édesen dalolva punciát mosta
Lágyan öblögette rózsaszínű kelyhét,
Õzek nyalogatták annak édes nedvét.
Hófehér feneke még szerényen ringott,
Izgalmában Miklós dögletest fingott.
Megriadt a lányka, felsikoltott félve,
Mivel lovagot nem látott még élve.
Szigorú apácák zárdában nevelték,
Figyelmét a faszról ekképp elterelték.
Reszketve figyelte Piroska a bokrot,
És a lőcsöt, mely a hosszú nadrágból kilógott.
Habár nem tanulta soha a szerelmi leckét,
Azonnal ugrálni érezte a peckét.

De szép vagy galambom, szóla Miklós lágyan,
Téged megkefélni volna leghőbb vágyam.
Gyanakodva nézte még tovább a lőcsöt,
Közben Miklós kivett egy tégely kenőcsöt.
A lány punciját, jól bekente azzal,
Aztán nekiesett az iszonyú nagy fasszal.
S csoda történt, a lányka meg se csuklott,
Úgy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.

Habár előtte még sikoltott, mert fúrták a hártyát,
De utána megszokta, mint cigány a kártyát.
Még Miklósunk a tök ászt kivágta keményen,
Piroska valaga kontrázott serényen.
Így keféltek soká, még leszállt az este,
A lány nagy pirulva ruháját kereste.
Ekkor szólott Miklós, búcsúzzunk szívecském,
Holnap fel kell vennem világjáró mentém.
Talján ország földjét bejárom,
De végül hazajövök, s téged veszlek majd feleségül.

3. Ének
Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel,
Még elérte Nápolyt, kékre dagadt seggel.
Kalandjuk útközben gomba módra termett,
Ástak a taljánok gyakran ravasz tervet.
Kimustrált picsákat fák tövébe rakták,
Onnan vicsorogtak a veszélyes aknák.
Félelmet gerjesztett borzas, tüskés szőrük,
Meg is bokrosodott húsz arabs mén tőlük.

Majd később, hogy a sereg Pisát elérte,
Csúcspontra hágott a taljánok mérge.
Egy magas toronyból lődöztek a besték,
Mérgezett nyilaik a vezért keresték.
Ágaskodó lóról szökkent Miklós tova,
Felpezsdült haragja szökkent mérges lángra.
Felálló nagy pöcse Pisa tornyát verte,
Élő bizonyságul, hogy még ma is ferde.

Mint a légy, potyogott a talján,
Megzápult tökkel nyúltak el a pusztán.
S még száz keselyű, holt pöcsökre rátojt,
Elérték Miklósék, végcéljukat, Nápolyt.
Ám útjukat állta egy száz öles árok,
Ezért nem támadtak nyomban a csatárok.
Nem fog ki Miklóson holmi árok-fajta,
Díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.

Szörnyű faszán csörög patkó, nyereg, kantár,
Átügetett rajta a teljes lovasdandár.
Előőrsnek küldte Miklós csupán őket,
Ám ezek meglátták a fürdőző nőket.
S míg rájuk rontva rikoltozva kúrtak,
Pöcsükbe a besték mérges tövist szúrtak.

A gonosz királyné így elérte tervét,
Sok levágott fasszal megtöltötte termét.
A szép példányokat vitrinjébe tette,
Míg aprajával a macskákat etette.
Aztán a királyné, vadul csengőt rántott,
És nyomban bevezettek egy kan elefántot.
Az udvari népség felhorkanva szörnyed,
Mázsás fasza alatt száz rabszolga görnyed.

Szemérem ajkait a királynő tátja,
Farkát a szörnyeteg abba tövig mártja.
Felsikolt a delnő: "Faszt nekem garázdák,
Ami a seggembe durván szánt barázdát.
Hogyha nem szereztek ily faszt énnekem,
Levágott pöcsötök lássam a gyékényen.

Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott,
Bár kefélés helyett szagolták a sajtot.
Elszáradt faszukat óvták mégis félve,
Egzisztenciájukat smirglizték azzal minden délben.
De egyikük közülük boldogan felordít,
Királynőm, egy eszme: csaljuk lépre Toldit.
Ki nagy seregével ne jöjjön hiába,
Fullasszuk bele Õt, úrnőnk picsájába.

Kobzosok dalolnak farkáról meséket,
Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal,
Szól: ez manőver jár dupla haszonnal.
Gonosz ellenségünk elveszítjük végre,
És én is megtudom, vajon jól kefél-e.
Vigye küldönc hírül, hogy feltétel nélkül
Idejöhet Miklós, ki már - hír szerint - vénül.

4. Ének
Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette,
És magát azonnal lovára vetette.
Ám felordít, mintha fúrnák éles kések,
Kínozzák valagát ökölnyi kelések.
Páncélnadrág szára, pöcsét is törte,
Mérges kelés nőtt rá, nagyobb, mint egy körte.
Mire elérte a nápolyi piacot,
Számolhatott még, vagy fél tucat barackot.

Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét,
Tégy fájó pöcsödre, gyógyhatású repcét.
Ám Miklós a veszélyt, nem találja hígan,
Szarvasbőr kulacsát előkapja vígan.
Lekortyol egy liter rumos kávét zaccal,
Nekifohászkodott, kevély magyar daccal.

Várta Õt Gertrúd, ásító valaggal,
Punciját átkötve harci szalaggal.
Fúrta Miklós őtet, hét nap, hét éjjel,
Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel.
Ahol végigsepert a fertelmes ciklon,
Narancsligetekben lett a termés citrom.

Vadgesztenyévé lett az édes maróni,
Összekunkorodott minden makaróni.
Egyiptomi csapos lett ehhez majális,
Gertrúd segge zúg, mint a kanális.
Miklós csak kotorja, döfködi haraggal,
S nem boldogul mégsem az iszonyú valaggal.

Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve,
Ha mód volna rá, nem is incselkedne.
Gyászdalt fúj száz csinos apródruhás fattyú,
Nem áll... el mégsem az iszonyú dugattyú.
Nászheverő röpköd, selyem, csipke bársony,
Visít a királynő az iszonyú nyárson.

Égnekálló lábbal kalimpál remegve,
De Miklós ezredszer kefél be röhögve.
Gertrúd segge immár élettelen massza,
Ám a dühös Miklós még holtan is bassza.
Lerángatja Miklóst ötven hóhér durván,
Mázsás lakat csattan a méteres hurkán.
Ráspolyozzák pöcsét szöges kalodába,
Viszik kivégezni Nápoly piacára.

Főhóhér kezében, a pallos csikordul,
Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul.
Ötvenszer csapott le még végül kifáradt,
Közben erős zaj lett, megvívták a várat.

Miklós seregei betörtek a térre,
Hányták a sok olaszt, lándzsára, kardélre.
Nagy vitéz tetteknek meglett méltó ára,
Diadalmenetben ment Miklós Budára.

S végül felkereste Piroskát, szerelmét,
Ki már várt reája, tartván fehér kelyhét.
Rózsafa ligetben basztak, nyaltak kúrtak.
Még ma is kefélnek, hogyha meg nem haltak.

Toldi estéje
1. Ének
Nagyfalu határán csend honol a tájon,
Csak egy borjú nyög fel néha fájón.
Alvó béresektől tarkállik az asztag,
Hej, de régen is volt, mikor itt még basztak.

Beborult az élet, szidják a világot,
Merthogy kivetettek a pinára vámot.
Fonók derűs mélyén, hallgat most az ének,
Adómentes pinát álmodnak a vének.

Toldi-kúrián is rajta ül a rontás,
Néha veri pöcsét csak egy méla kondás.
Itt él Miklós, ki már lassan őszbe hajla,
Legendás dorongját ónos rozsda marja.

Hajh, mikor még bejárt vígan hegyet-völgyet,
Nagy pöcsére tűzve szűzlányt, úrihölgyet.
Nem ragyog Miklós farka hímes ékkel,
Diót tör csak vele, s néha dinnyét lékel.

Budavár felől is kósza hírek járnak,
Ott is beborult a régi jó világnak.
Buzeráns taljánok csúf erkölcse hódít,
Becipeltek azok rút, idegen módit.

Ez a nyavalyája sok főúri háznak,
Nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak.
Így kesergett Miklós, míg szolgája, Bence,
Megmaradt kenőccsel a tepsit kikente.

Azután tréningképpen, mint ifjú korában,
Léket fúrt faszával a szemöldökfában.
Ekkor egy hírnök jött elfúlva a hírrel:
Budán egy cseh delnő gyalázatot mível!

Riszálja valagát, a magyart becsmérli,
Nincsen már acél jó magyar fasz? - kérdi.
Felhördült most Miklós, félrelökte Bencét,
Szétverte faszával vaspántos kredencét.

Megsmirglizte faszát, rozzant buzogányát,
Próbaképp meghágta Bence ifjabb lányát.
Ünneplő ruháját felrántotta aztán,
Így szólt: megmutatom, mit tud egy aggastyán!

Végül felkapott egy darab tüzes taplót,
Seggbe döfte vele úgy Rárót, a vak lót,
Hogy szörnyű kínjában szegény rozzant pára
Táltosként száguldott Miklóssal Budára.

2. Ének
Gyászlobogót lenget a szél Buda ormán,
Tarseggű keselyű gubbaszt ott mogorván.
Házastársak jönnek, delnők tág valaggal,
Rég nem használt férjek, fityegő kis fasszal.

Impotens lovagok mennek támadásra,
Háromhetes kemény hősi távnyalásra.
Trágár udvaroncok nyaldosnak duettbe,
Ritkán használt pöcsük penészes, szúette.

Amott martalócok és ledér menyecskék
Kefélnek hátulról, mint akár a kecskék.
És míg így majmolják az oktalan barmot,
Eunuchok fújnak seggel víg alarmot.

Verseny van kiírva, az fűti a bandát,
Ki tudja meghágni bunyevác Mirandát.
Ki cseh származású, s hirdeti nagy garral,
Nem találkozott még nagypöcsű magyarral.

Duna hajlatában áll egy magyar tábor,
Veterán vezérük idős Lacfy nádor.
Kinek nemi kedve napról-napra fogyó.
A segge már ráncos, töke fonnyadt bogyó.

Rongyszerű pöcsével csak néha keféle,
Inkább csizmaszárát fényesíti véle.
Ifjú leventéknél még szörnyűbb a viszony:
Ismertető jelük idült pina-iszony.

Ilyen vezetővel, s ilyen lovagokkal
Ki merne bajt vívni rengő valagokkal?
Hogy is vághatnák be kopjájukat tövig
Õk, akik a pinát is csúzlival lövik?

Hiába hentereg faszt epedve nőjük,
Évszámra nem áll fel rothadt bögyörőjük.
Hajh, magyar dicsőség, talmi, tűnő holmi?
Hol késel legendás, nagy pöcsöddel, Toldi?

Nem tud itt már baszni néhány kun, csak pár móc,
Bukjék ki a ködből farkad, mint az árboc!
Vágtass, öreg Miklős, leckéztesd a hordát,
Nyerd meg az utolsó, a leghősibb tornát!

3. Ének
Hogy a Nap korongja az egekre hágott,
Miklósunk lovának tar seggére vágott.
Mivel az vágtatni már nem akaródzott,
Csak poroszkált, s közben fingott, vakaródzott.

Így Miklós pöcsével úgy vágta lapockán,
Mivel sarkantyúját elvesztette kártyán,
Hogy szegény gebéből majd' kiszállt a pára,
Lóhalálban futott Miklóssal Budára.

És a küzdőtéren, mit a harc hevített,
Összerogyott, s egy utolsót nyerített.
Öreg - szólt egy lovag, s dőlt nagy röhögésbe -,
Hős paripád kimúlt végelgyengülésben!

Míg társait szintén röhögések rázták,
Szegény öreg Miklóst, marták, figurázták.
Öreg! Tudsz-e hágni? Indulsz-e tornára?
Mondd, emlékszel te még a pinára?

Hallgat szemlesütve, mint egy vén aszkéta,
Ravaszul titkolja, hogy ő is baszik néha.
Bőg a gyülevész nép: Szűz vagy, vén apostol?
Azért vakaródzol hát a sok lapostól?

Ám vad röhögésük dobpergésben vész el,
Hol fasz kell, lesz verseny, hova nem az ész kell.
Olcsó szellemesség nem segít a népen,
Mely most farkbehúzva kódorog a réten.

Hol a cseh hetéra rengő valagával
Csalogatja őket mézzel, malagával.
Nagy seggét himbálva dől a heverőre,
Negédesen kiált: lovagok, előre!

Bújnak a magyarok, csak a lengyel Gaszton
Hentereg a díszes brüsszeli damaszton.
Ám lankadt pöcsével vall hamar kudarcot,
Bús pironkodással adja fel a harcot.

Szól Miranda: Nincs jó magyar fasz, ha mondom!
Nincs? Rikoltva terem Miklós a porondon.
Felkapja a delnőt, feldobja hörögve,
Visszazuhantában akasztja őt szögre.

Elfelejti mostan baját, idős voltát,
Pörgeti nagy faszát, akár a motollát.
Szaltózva hajítja ismét fel morogva,
Míg delnőnk ájulva terül a porondra.

Lovag! - sikolt a hölgy -, légy hozzám humánus!
Előreront szavára tíz vad cseh ulánus.
Leugrik a nőről Miklós, s lábra pattan,
Szörnyű ágyúcsöve, csehek hátán csattan.

Majd feljebb emeli a vészes tarackot,
Azzal ad fejükre szikrázó barackot.
Ráront most Miklósra egy cseh női század,
Numerát most Miklós leadhat vagy százat.

Neki meg sem kottyan, végső harcra készült,
Sok dorongolásban nem hiába őszült.
Faszát a sikongó delnőkbe akasztja,
Fertályóra alatt mind félholtra bassza.

S mit csinált ezalatt Miranda, a beste?
Zöldre vert valaggal a menekvést kereste.
Nekirontott Miklós kegyelemdöféssel,
Nem baszik ez többé soha egy öltéssel.

Tapsol a nép, fetreng, seggit veri földre,
Egetverő zajjal kapják Miklóst ölbe.
S míg magasra tartva győzők táncát lejtik,
Igyekezetükben durván fejre ejtik.

Beverte homlokát, mely köbe talála,
Annak recés széle lőn szörnyű halála.
Gyászkoszorút szőttek hervadt pinaszőrből,
Hetven pucér delnő állt a sornál, körből.

A nádor beszéde könnyeket fakasztott,
Holt pöcsére aztán ékkövet akasztott.
Vesztére, mert nyomban felnyög, mint az őrült,
Csoda történt: Miklós fasza megdicsőült!

Vaskripta fedele szilánkokra mállott,
Hogy az iszonyú fasz, utolszor felállott.
Rácsapva a nádor rücskös valagára,
Ki nagyot ordítva akadt fel a fára.

Lehanyatlott aztán Miklós hímes éke,
És lekonyult végleg hervadó emléke.
Zárdás szűztől kezdve, nagy picsájú nőkig,
Fennmarad emléke időtlen időkig.

Vége